2010. július 26., hétfő

20:08 | Zsike | Permalink

 

Hello, hello, nem tűntem el,


Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.



Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.
Hiszen minden bűnöm megbocsátható...

/Ákos/

2009. november 17., kedd

11:17 | Zsike | Permalink
 
 
 
 
Mint illanni  készülő villanó borpárlat
úgy csak ígérni tudta ő az itt megírt nyugalmat 

2009. október 17., szombat

20:03 | Zsike | Permalink
 
 
 
előre szólok, ne olvasd el, légyszíves
 
 
 
iskolából kijóve,
amennyit az idő lopott.
nyelvtanulás kilőve
angoltudásom is megkopott
de kéne menni előre,
amennyit az iő adott
mert késő lesz már mire
nyelvvizsgádat megkapod
és akkor jön a frász szülőkre
hogy miért nem ültél előre
mikor a padokban tanítottak
egyről a kettőre.
 
 
én megmondtam..... 

2009. szeptember 8., kedd

16:23 | Zsike | Permalink

Kössz, hogy jössz, te monogram,

 

ha már csak ennyit hagytál magadról, miközben rólam tudod a fél életem.... na azért még a felét se!

 

Hallod, te is kétszer álltál sorba, amikor az időt osztották, különben miért törődnél annyit minden adatom felkutatásával? Tényleg, miért.  És szándékosan írom kisbetűvel azt, hogy te, mert még ennnyit sem érdemelsz.

 

De figyelj má'! Te biztos okosabb vagy nálam, amiért tudod, hogyan kell az egyik bekezdésben a helyi menő csávónak lenni, a másikban meg már túllenni két szülésen.  Hmmm!!! Azannyakínját!!!!!

És mondd csak, lefutottad-e már a maratont? És mellesleg hány könyvedet adták ki? És milyen alapokra támaszkodva kérdőjelezed meg a százhetvenhárom centimet?

 

Ja és majdnem elfelejtetttem megkérdezni a legfontosabbat, miszerint ki a rákosrossebfranc vagy te, mert a nemlétező tökömet sem érdekli.

 

Na pá!

2009. augusztus 5., szerda

17:46 | Zsike | Permalink

 

 

Lakni itt is, ott is, kint és bent,

Felégetek magam mögött mindent.

 

Kevés érték, amit viszek,

A tárgyakban rég nem hiszek.

 

Lehetek lent, zuhanhatok fentről

Nem szól át senki odabentről.

 

Megszánt az őrzőangyalom,

Végre megtaláltam otthonom.

 

 

2009. július 28., kedd

18:43 | Zsike | Permalink

 

 

 

Lehet, hogy egy helyben nem tud megülni,

De alkohol nélkül is tud részegülni,

 

Lehet, hogy kóvályog, mint a gólya,

 és a fenekén ottvan még a pólya,

 

de akkor is feláll újra az életből,

halott agyának hagy még az ételből,

 

normálisnak lenni túl nagy feladat,

fejében nem fér már a túl sok adat,

 

próbál már néha rendesen élni,

de nem sikerül, csak állandóan félni,

 

hagyjátok inkább magától játszani,

a földön ülni, és láthatatlanul látszani.

 

 

2009. július 27., hétfő

20:54 | Zsike | Permalink

 

 

Ez már nem otthon, hanem a Népliget,

ahol nem csak enni, hanem inni lehet,

nem szódát, és nem ásványvizet,

a fűben ülve és a Kedves csak nevet

 

 

A szekszárdi Sauvignon jobb, mint az édes,

a kakaós csiga is jobb, mint a krémes,

itt még a csapvíz sem fémes

az utca nem buckás, csak simán érdes.

 

 

Blaha után irány a Margit-sziget,

ahová majd a BéKáVé elvihet,

ahol a gumipályán futó is elmehet,

de inkább elütöm egy padon a delet.

 

 

Este beülök az Erzsébetbe,

ami borozó, de a nevem is lehetne,

leiszom magam, mint a medve,

aztán hívom a Kedvest, hazavihetne.

 

 

2009. július 10., péntek

23:09 | Zsike | Permalink
 
 
 
 

Még meg sem születetett,

csak egy nagyobb gyerek

egy testből kimetszett,

egy újabb gyermeket.

 

Hogy merészelte?

Ki engedte neki?

Ki kérdezte tőle?

Új életet útra engedni.

 

És ki kérdezett engem?

Akartam ezt én?

Másnak velem szemben

napom ünnepély.

 

Nekem csak szenvedés,

tortát nem kérek,

ami ajándék,

nekem csak vétek.

 

2009. július 8., szerda

23:22 | Zsike | Permalink

 

 

Én csak úgy egyszer

arra ébredtem,

valami vegyszer

tart életben.

Ha ezzel, hát ezzel,

nem lehet véletlen,

hogy még két kézzel

vagyok itt lélekben.

 

 

23:12 | Zsike | Permalink

 

 

Kati macskám lélek,

véletlen lett teste,

én ettől nem félek,

hogy elmúlik egy este.

Amíg itt lent lehet,

tudok vele lenni,

éppen most tanulok

elengedni.

 

 

20:44 | Zsike | Permalink

 

 

 

Üdv itthonról, Doktornő!



Olvasni már nem látok, úgyhogy már csak a billentyűk elmosódott betűit ütögetem, no meg a hátamat gumikalapáccsal, mert minden izmom fáj, azokon a lépcsőfokokon megedződve, ahol a Rivotril által elhagyott többek között a látásom, meg két szerelmem egymás után, mindez kábé két hónapba sűrítve.


Lényeg a lényeg, hogy onnan kijövet zárójelentéssel a hátizsákomban, zokogva az útpadkán álltam, hogy az életerőtlenségből erőt merítve egy autót válasszak ki, ami alá szépen befeküdhetek, hetekig tartó kórházi bentfekvésem után.


“kezem remeg, szememben könny” FankaDeli sorait idézve, a szavai legszorosabb értelmében. Következő nap szénné röhögöm magam, csakúgy, csakúgyból.


Na mi ez? Borderline személyiségzavar, egyéb skizoaffektív zavar, bulimia nervosa. Ja igen, ezt a részét kihagytam a történetből, gondolom, nem kíváncsi, hogyan és miket faltam, és milyen fáradalmak árán hánytam ki.


Egyébiránt eleinte, meg utána csak a nővérek kaptak dührohamot, de a végére már átragadt rám is, ezért sürgősen le kellett lépnem. Ezt a hirtelen felindulásból való hazamenekülést, és onnan visszamenekülést eljátszottam egy párszor.


Három fajta gyógyszerrel mentem be, és ötfajtával jöttem ki, amit sajátmagam csökkentettem le háromra, de egész más háromra. Csodával határos módon napi háromszor kettő miligramm Rivotrilt letettem mindenfélefajta elvonási tünet nélkül. Most hagyom el a Xanax SR-t. Marad a Zeldox, Lamolep, Fevarin összeállítás.


Egyszer azt gondolom, hogy könyvborító-,és weboldaltervező leszek, lesz pénzem, albérletem, macskám, és önállóan élek, máskor azt gondolom, beteszem a seggem (mármint ami megmaradt belőle) a Nyírő III-as pszichiátriájának vadászházába, ahol majd leélem az életem. Erre azt szokták mondani, hogy ez nem jó életcél. Nem is tudom, miért.


Amúgy a nővérek meg a takarítók egy életre szóló bűntudatot véstek belém, amiért merem megkérdezni, miket és hogyan szedek, és amiért “mindig akkor járkálok a mikróhoz kávét melegíteni, amikor ő felmos”. Gyakorlatilag mániás voltam, és állandóan mászkáltam.


Na, hát ez a pálya. Még egy pár dolgot kihagytam, de ahhoz el kéne olvasnia a blogomat.


“Elképzeltem magamnak egy világot,

nem jött be, nem találtam virágot.

Helyette pusztaság, talán még egy kóró,

így lettem huszonhat évesen csóró.

Nem kell pasi, autó, kényelem,

egy pszichiátrián akarom leélni életem.

Csak nővért itt ne lássak soha,

mert ők rosszabbak, mint egy mostoha. “


/Zsike/


 

11:46 | Zsike | Permalink

 

 

Hogy kell fittyet hányni? Egyek fittyet, és hányjam ki? Borsót falra már tudok. Mijaza fitty? Várom a válaszokat.

 

 

2009. július 7., kedd

20:58 | Zsike | Permalink

 

 

azért az utolsó nap még kihúztam a hűtő dugóját a konnektorból ;-) hehhe,

 

hadd legyek már rossz kislány, ha az elmúlt hetekben már csak a nővér kapott dühkitörést tőlem, az meg rámragadt, és persze, hogy én vagyok lebaszva, leszidva, még azért is, hogy elmondtam a nővérnek, ha nem látják be, hogy tavalyhoz képest alig-alig akad egy-két dührohamom, az nem az én hibám, márpedig nekem volt igazam, ezt két orvos is alátámasztotta

 

na de azért leírhatatlan az a látvány, amit utána átéltem. ami belefér egyetlenegy pillanatba, az az volt, hogy úristen, fekszik az oldalán magzati pózban mozdulatlanul, és vér. jesszusom, meghalt, és én okoztam, mert ha nem borulok ki a kórházban zárójelentéssel a hátizsákomban, nem állok zokogva kórházból kijövet az útpadkán, hogy beugorjak egy autó elé

 

ha nem megyek vissza zokogva a szerelmemhez, akinek a környezete utál engem, hogy miért, azt nem volt hajlandó elárulni, viszont ingreült lett tőlem, pedig én kedves voltam (a Nyírő Gyula kórház pszichiátriájának Böbéje, meg még a fajtái)

 

szóval ha nem megyek vissza zokogva a kórházba, ahol már nem volt ott az a két ember, akivel még nem vesztem össze, és nem hívom fel zokogva anyukámat, hogy jöjjön értem, akkor nem esik el csakúgy, csakúgyból (állítólag nem szédült, és nem csúszott meg, aha, ne etessen már, tőlem van kiborulva, nem hiába volt a konyhai fiókban háromszáz milis Seroquel....)

 

lényeg a lényeg, én tehetek róla. tudom, hogy mindig mindenki mindenért önmagát okolja, na de ez aztán most tényleg

 

most kell egy kávé

 

megvolt. most folytatom

 

úgy elbasztam, elrontottam, mint annak a rendje. mert lehetett volna még maradnom, de az ottani nővérekkel én már soha, de soha nem szeretnék tranzaktálni, se kontaktálni.

 

lehetett volna kimenővel hazajönnöm, és már másnap beköltöznöm a vadászházba, ami egy bírhatóbb pszichiátria, ahol egy dühroham miatt nem visznek zártra nem öntenek rám vizet, és nem hagynak lekötözve, sötétben, fázva "megnyugodni", hanem ahol leélhetem az életem.

 

a másik verzió az életre, hogy itthonmaradok, és weboldaltervezek, meg könyvborítót is

 

bocs, csak egy kávé

 

oké, most már rendelkezem némi életerővel, mármint csak úgy fizikai szempontból. lelki szempontból gyakorlatilag tizenegy éve először nem

 

"hangulata normotiv, suciditás negal." na lefordítom magyarra, normális hangulatom van, és nem vagyok öngyilkos típus. tényleg

 

hazudós nővér (Eta, azt hiszem így híjják őtet)

mindentől dühkitörést kapó nővér (Kató)

mindent félreértő nővér (mittudomén, hogy hívják) de amikor én halálnyugodtan merészeltem megkérdezni a gyógyszerelésem, és Kató faszfej nővér örjöngő rohamot kapott, odajött hozzám a mittudén nővér, és azt mondta: Erzsike, maga olyan kedves is tud lenni. miért ilyen indulatos?

MI A FASZOM??????? ÉÉÉÉN?????? BASSZA MÁR MEG A JÓ ISTEN KURVA FASZÁT!!!!! ÉS AKKOR PERSZE, HOGY ÉN VAGYOK A "NEM EGYÜTTMŰKÖDŐ"!!!

 

kedvenc nővérem kettő maradt: Ági nővér és Árpi nővér. áldja meg őket a sors :)

 

Döme dokit szeretem. Bognár dokit is. Fuchs doktornőben pozitívan csalódtam. puszi mindhármójuknak. Döme bácsi, tudom, hogy olvassa ;-)

 

álmosodom, márpedig én most visszaállok az előző életemre, vagyis..... mindjárt, csak egy kávé.... szóval az életemnek arra az időszakára, amire most nekem nem kicsit van szükségem, hanem nagyon

 

közben édes cica, amit hazavittem, aztán elengedtem

kimenőről egy éjszakára haza de még aznap vissza

összeveszés szülőkkel, kibékülés sikertelen megkísérlése

 

napi háromszor két mili Rivotrilt hagytam el egycsapásra. pedig az orvos azzal kezdte, hogy a délit felezzük meg. az előző doktornőm is azt mondta: Erzsébet, maga olyan gyorsan jött le a Rivotrilról (szerintem rohadt egy lassan), hogy mi csak itt csodálkoztunk, hogyan nem kapott epilepsziás görcsöt.... nem szoktam olyat csinálni

 

Kezes báránykának lenni,

őrjöngőnek éhes lenni,

írni, amíg bírok,

ha már nem, hát sírok.
*
Elképzeltem magamnak egy világot,
nem jött be, nem találtam virágot.
Helyette pusztaság, talán még egy kóró,
így lettem huszonhat évesen csóró.
Nem kell pasi, autó, kényelem,
egy pszichiátrián akarom leélni életem.
Csak nővért itt ne lássak soha,
mert ők rosszabbak, mint egy mostoha.

 

 

 

 

2009. június 27., szombat

21:40 | Zsike | Permalink

 

 

Sokszor mentem haza végleg, és tértem vissza örökre,

emlékszem még pár ilyen elfuserált kölyökre.

Tépkedem a sebet, melyet csikkek martak körökbe,

csak tépkedem, mert már nyomot hagytak örökre.

2009. június 20., szombat

12:26 | Zsike | Permalink

Hogy hazajöttem, és rögtön vissza, mert így esett jól, egy nagy fenét, semmi sem esett jól, csak így alakult, így hozta az az átok sors.

 

És most is itthon, tegnap haza végleg, és most megint vissza, hosszú távra. Cifra egy zárójelentésem lesz megint.

 

Egy kis gyógyszermellékhatás, egy kis szia édes kismacskám, és pá, Nagyvilág.

 

Majd egyszer jövök, ha megtanultam élni.

 

2009. május 21., csütörtök

18:43 | Zsike | Permalink
Egy nagy fenét! Vissza mindent.

2009. május 18., hétfő

17:08 | Zsike | Permalink

 

Köszi és mosoly

 

Azzal kezdődött, hogy boldog lettem. Aztán a következő nap mégboldogabb. Aztán még. Ennek perpill negyedik napja. Mindez az egyik budapesti pszichiátrián. Na és most azzal a szándékkal ültem ide, hogy elmeséljem, de……….

 

…….. ki kíváncsi arra, hogy hogyan kellett betörni a saját lakásomba, hogyan kellett feltörni a kórházi szekrényemet, miért jöttem haza hirtelen felindulásból, és miért rohantam vissza azonnal, és a kettő között mit csináltam, amit nem kellett volna, hogy azt hittem, már rég felhíztam ötvenkettőre, közben fogytam negyvenhatra, milyen vérciki helyzetbe keveredtem a kórházi büfében, miért kértem egy fa és a Földanya segítségét, amikor térdelve hánytam ki az elmúlt három hét összes mocskát a Duna partján....……

 

…….. egyszer csak hirtelen jött egy érzés, miszerint lehet, hogy ma vagyok itt (a kórházban) utoljára, és akkor elkezdtem töviről hegyire körbejárni a kórházat, kívül, belül, az első, aszfalton aszalódó levéltől kezdve az utolsó falrepedésig mindent, közben olyan helyekre bukkantam (barlangszagú, őskövületszerűen bepókhálósodott helyiség, talán valamikori zárt osztály?), ahova még muszáj lesz elmennem, csak bentfekvőként azt hiszem, ezért bezártak volna a Figyelőbe (zárt osztály)…….

 

…….. igen, tudok róla, hogy túl hosszúak a mondataim, és mindent olyan körülményesen kezdek, ezt nekem meg is mondta Csilla, aki tavaly még Viki volt, és aki szerint őt, és engem is, Kuvaitból importáltak, aki szerint ő az anyám, és Sting az apám, aki anyák napján sérelmezte, hogy nem hívtam fel, miközben ő az utcán kiabálta, hogy a saját lánya megtagadta………

 

………. Na és akkor mi van? Az van, hogy egy marék gyógyszerrel olyan egészségesnek érzem magam, mint még soha. Hogy a gyógyszerek negyvenéves korom táján ki fognak nyírni? És akkor mi van? Élvezem az életet. Örülök annak, hogy a villamoson ülve arcomba fúj a menetszél, örülök a szembejövő kutyáknak, örülök a gyerekeknek (azelőtt zsigerből gyűlöltem őket), és a bodza meg az olajfa illata együtt........ olyan, mintha ledobtam volna egy sötét szemüveget, amit már magzati koromtól kezdve hordtam. Szóval inkább élek egy rövid, de csoda életet, mint egy hosszú, pokolian búbánatosat. Nincs igazam?

 

Szóval, amikor végeztem az alapos felülvizsgálattal, elkezdtem játszani. Mint a gyerekek. Hallgattam a Kárpátiától az altatót……. Imádkoznak az angyalok neked……. A Romantikus Erőszaktól a 100% Magyart…….. A hegyek, a földek, a folyók, a völgyek, a hant, ami eltakar, a kövek a tűz, a víz, itt minden száz százalék magyar……..

 

………igen, tudok róla, hogy már megint túlságosan eltértem a tárgytól. Na és? Szóval (ezt a szót is gyakran használom, mert mindenhova befér), olyat játszottam, hogy egyensúlyozom az útpadkákon. Huszonhat évesen. Próbáljátok ki, iszonyat jó……

 

………. Ja, és szoktam szivárványvizet csinálni, amikor épp nem gondolok rá, és sikerül nem gondolva azt képzelnem (a képzelet teremtő ereje), hogy szivárvány folyik a csapból, és az üvegben, meg a pohárban szivárvány színű víz van, amitől igazándiból is megváltozik az íze, mások mondták, nem én magyarázom bele…… de ha eszembejut, és akarom, akkor belemászik a képzeletembe az, hogy trutyi folyik a csapból, és ez ellen nem tudok tenni, és akkor mégrosszabb lesz a víz íze, olyan pocsolya, vagy strandmedence ízű……….

 

……… és akkor hirtelen úgy éreztem, azonnal ki kell jutnom ebből a betokosodott környezetből, mert itt már nincs több dolgom. Széles mosollyal a képemen, vasárnap délelőtt kértem egy kilépőt az ügyeletes orvostól…..

 

- a szülei otthon vannak? Nem fognak meglepődni? Várják magát? Jaaa, hogy még csak nem is budapesti? A kezelőorvosa tud róla?

- Ja, ő még nem tud róla, de majd hétfőn megtudja. Ja, a szüleimnek fogalmuk sincs róla, hogy hazamegyek. Azt se tudom, othonvannak-e, vagy épp a Balatonon nyaralnak. Hogy egy árva peták sincs nálam. Hogy azt se tudom, hogyan fogok másnap reggel tízig visszajutni a kórházba………

 

…….. aha, még csak azt kellett volna bevallanom.

 

És akkor lejmolni akartam egy százast buszjegyre, helyette kaptam egy ezrest, mert épp nem volt százasa a szomszéd szobában fekvő srácnak, ötszáz elment a jegyekre, ötszáz a kajámra, de úgy, hogy kilencven százalékos jegyet vettem az erre feljogosító igazolvány hiányában, és végig imádkoztam, nehogy jöjjön ellenőr, vagy egyáltalán fel engedjenek szállni a buszra. Szerencse. Visszafelé is.

 

De, hogy mi lett a kettő között? Még mindig érdekel? Ha nem, hát nem, én akkor is leírom.

 

Akkor jött rám a frász, amikor a szüleim autóját nem láttam a parkolóban, és nálam meg persze, hogy nem volt kulcs, ők meg nem vették fel a telefont……… legrosszabb esetben csövezem a lépcsőházban, reggel az utcán lejmolok valakitől ötven forintot buszjegyre……

de közben elszántan küzdtem a sima-, és a hevederzárral……

 

………és akkor másfélórás küzdelem után becsöngettem a szomszéd bácsihoz széles mosollyal a képemen, hogy csókolom, segítene betörni hozzánk? Hogy mit is szeretne? Betörni a saját lakásába, úgy, mint a filmekben? Ja, hogy a kismacskám csak pislog a levélbedobón át, és nincs kutya, aki leakasztja a kulcsot, és kinyitja az ajtót, hogy nem lehet egy hajtűvel machinálni a záron, mint a filmekben, de nem is baj, mert a szomszéd bácsi lecsavarozza nekem a kisablakot, amin keresztül én derékaljig bemászva már elérem a falon függő kulcsot, mert volt olyan szerencsém, hogy anyukám odatette a sajátját.

 

És akkor elkezdtem nyomokat keresni, úgymint a macskának vészesen elfogyott a vize, többheti fű van neki betárazva…… hűha, ezek elmentek nyaralni…….. de a fogkeféjük itthon, friss kaja a hűtőben…. Ezek ellentmondásosak………. És akkor a kórházi vega kajától (kenyér kefírrel) kiéhezve csak megkóstóltam a túróstésztát, aztán hirtelen eltűnt, csakúgy, mint egy doboz süti, meg pár szendvics. Aztán mindezt kitettem magamból, de nem volt elég, szükségem volt egy második falás-hányás rohamra is, ami közben egyik sütimet egy hajléktalannak adom, és amire ingem-gatyám ráment, hát még a szüleimnek, meg a szomszéd szobában lévő srácnak. na az a jelenet egy kicsit kínosabb volt, annál, mint amennyit elbírok........

 

Mindezt végeztével felugrottam a netre, keresni egy buszt visszafelé, mert nem volt maradásom otthon (itthon). Tíz perc múlva? Oké. És már rohantam is vissza a kórházba…… mert a kilépőmön, és a gyógyszereimen kívül mást nemigen hoztam magammal, még a fogkefémet is, meg a dezodoromat is beömlesztve hagytam a kórházi szekrényben……….

 

Jujjjjjj, hát csak a kórház felé félúton vágódott eszembe, hogy a lánccal lelakatolt szekrényem kulcsát a levetett nadrágom zsebében hagytam….. de találtam egy tippet, amivel segíthetek magamon, csak azt rongálásnak hívják. De nem baj, az ügyeletes orvos előtt egyre szélesedő mosollyal a képemen lazán előadtam, hogy mi a pálya……

 

- jó estét, otthonhagytam a szekrényem kulcsát, de ha letöröm azt a kis bigyót, akkor minden oké, csak szólok előre, nehogy a Figyelőben végezzem…..

- öööö……. Most azt várja tőlem, hogy bólintsak rá?

- Tulajdonképpen igen.

 

…….. és nem sok erőfeszítés árán tényleg fel tudtam törni a szekrényem. Azért egy kicsit elgondolkoztam, milyen könnyen be tudtam törni egy lakásba, és milyen könnyen fel tudtam törni egy szekrényt………

 

…….de mindezek közben volt még olyan, hogy kilencvennégy forinttal a zsebemben csokit akartam magamnak. Mondtam, hát ez az állapotom most. Azt mondták, ne érezzem magam zavarban emiatt, inkább válasszak egy nekem tetszőt. Hűha, ezek jófejek. Aztán…….

 

- te valami istentelenül nagy hülye lehetsz, ha hagytad magad így összevagdosni!

- Ugye?

- Szereted, ugye?

- IMÁDOM!!!!!

- Akkor lehet ez a Choko-bigyó?

- Az mennyibe kerül?

- Annyiba.

- Köszi, sziasztok.

 

….mentem a buszhoz a csokit majszolva aztán……

 

- jajj, várj, én most nagyon rosszul érzem magam, hogy beszóltam a karod miatt!!!!

- Ugyan már, inkább én érzem magam szarul az áron aluli csoki miatt

- De bocsánat

- Áááá…. Én bocsánat….

- Te kérsz bocsánatot, mikor én szóltam be?

- De hát kaptam tőletek csokit..

- Te azt kifizetted, de én meg beszóltam…

- Tudod, mit? Egy vállrapacsi, felfelé mutató hüvelykujj, mosoly, és pá!

 

A csokim vége leesett az aszfaltra, basszus. Ezt a basszust egyszerre mondtuk.

 

Már nem tudom, hogy odafelé, vagy visszafelé, de azt hiszem, visszafelé, tehát a kórház felé……. mert a sok hányás miatt kellően alapos esélyem volt rá, hogy, ha felszállok a százhármas buszra, kiteszem a taccsot……

 

- jó estét, az a pogácsa mennyibe kerül?

- Száznegyven.

- Az nem jó, nekem csak kilencven forintom van.

- Tudok adni ropit nyolcvanért.

- Ropit nyolcvanért? Na jó.

 

És akkor mindezek után kezdődött az, amikor jó estét, szeretném feltörni a saját szekrényemet, anélkül, hogy a zárt osztályra tegyenek című előadásom.

 

Anyukám végre felhívott, de ez már a második párbeszédünk volt, és ő még ott tartott, hogy hazajöttem, és nem talált itthon, csak nyomokat, és hát akkor felvázoltam neki a lényeget……. Csak ne aggódj, minden oké, holnap ugye értem tudsz jönni reggel tízre? Köszi!

 

Mondtam már, hogy jófej, és kötél idegzetű szüleim vannak?

 

Ja még mindezek közben történtek kisebb csodák. Amikor azon rágódtam, ebédeljek-e aznap, megállt mellettem egy autó, rajta felirat: AZ EBÉD JÁR! Meg egy angyal egy fiúnak a hátizsákján…….

 

Ja, és azt még nem mondtam, hogy a kölcsönkapott ezresre ráfogtam, hogy most nincs nálam, majd jövő szerdán, miközben a büfében nyújtom az említett ezrest, mögöttem a srác, akitől kaptam…..

 

- most lebuktál, széles mosoly

- le, mégszélesebb mosoly, és égés, de az nagyon

 

f*szfejségem okán teletöltöttem nesskávéval a bögréjét, szerdán viszem neki az ezresét, de még így se boldogulok az érzéssel…….

 

............ ezen a reggelen, tehát annak a napján, amikor a kezelőorvosom még nem tudja, hogy egy zárójelentéssel távozom még aznap, olyan idegességgel ébredek, hogy nem bírom leállítani a remegő kezem-lábam. Háromszor körberohantam a telepet, közben kétszer felmentem a negyedikre, meg le is, még mindig rohantam, és valószínűleg ezért lettem olyan éhes, hogy kábé három, nehéziparban dolgozó munkás ebédadagját megettem egyszerre, ami hazafelé az autóban erősen összerendeződött, és akkor értünk a fához, amit azelőtt olyan elszántan ölelgettem, azt mondtam, hú, itt álljunk meg, átnavigáltam magam a négysávos főúton (a tudatalattim szeretné ám, hogy elüssenek), letérdeltem a fám elé, kértem, hogy Fa, segíts!!!!! és segített.

 

…… viszont ez ellenére is olyan vagyok, mint aki meggyógyult. Azt hiszem, ezt hívják boldogságnak.

 

Köszi és mosoly.

 

 

2009. április 25., szombat

23:00 | Zsike | Permalink
 
 
Játékos álmodozás
kisgyerek által kinőve,
elképzelt űrutazás,
a tér itt belehal az időbe

Olvad a napfény,
fázik a hó,
életünk, mint képregény
könnyen szakítható.

Egy ideje úgy nézek tükörbe
Mint egy huszonhat éves
Életem mégis olyan görbe,
Nyomorult, és téves.

Mintha eltévedtem volna
Én ide költőként jöttem,
Legjobb lenne halva,
Mert már mindent elköltöttem
 
 

2009. április 24., péntek

15:06 | Zsike | Permalink

 

Kőházy "FankaDeli" Ferenc!

 

"Zsike állítása szerint ezen kívül egyéb leveleket is küldött nekem. Egy nyilvános helyen nem kevesebb mint egy héten át kértem, hogy akkor küldje el őket. Eleinte nem küldte, de több mint egy hét után megérkeztek a levelek. Ezek a levelek nem szerepelnek az én postaládámban, de miért is hazudna Zsike, úgyhogy bemásolom őket oda, ahova Zsike szerint időrendi sorrendben tartoznak. Számomra a történet lényegén nem változtat, sőt, talán ront a helyzeten."

 

Most úgy állítod be, mintha én egy hétig agyaltam volna a nemlétező válaszokon? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak idáig terjed az eszed, avagy magadból indulsz ki.

 

Azért nem küldtem egy hétig, mert nem akartam vele foglalkozni, mert FÁJT, ahogy írtam is.

 

Az igazság ugyebár fájdalmas. NEKED. Mert nekem az igazság hiánya fáj.

 

Fogalmam nincs, miért nem jelentek meg a postaládádban azok a levelek. De hát miért is hazudna Feri?!

 

Annyit még, hogy én direkt, két fórumon is kiemeltem, nem biztos, hogy időrendben raktam be. Miért is ne hazudna Feri?

Ennyit rólad.


Na pá! voltam. A Nagykörúton szórjátok szét poraim..........

 

2009. április 23., csütörtök

8:45 | Zsike | Permalink

 

Döme Doktor!

 

Kérem, írjon nekem valamit! Szükségem van magára! 

Régebbiek | Végére »